Török Gábor politikai elemző írja:

Bár a választások előtt, arról írtam, hogy a kétharmados többségre inkább lehetőségként, semmint veszélyként érdemes tekinteni. Az elmúlt másfél év világossá tette, hogy tévedtem. A kétharmad ugyanis – ha nem elég megfontolt és mérsékelt kezekbe kerül – rabul ejt: miután ilyenkor valójában a többség birtokosa válik az alkotmánnyá, bármit megtehet, s aki bármit megtehet, könnyen mindenhatónak érezheti magát.

A változtatás, a szabályok átalakítása önmagában nem probléma. Sőt, sokszor érveltem amellett, hogy a demokratikus választói felhatalmazás egy határon belül a hülyeséget is védi: attól, mert nekem nem tetsző dolgokat tesz egy kormány, még nem válik antidemokratikussá. Márpedig ezek a határok az én értelmezésemben elég tágak. Tartom, amit a fentebb már hivatkozott bejegyzésben megfogalmaztam: „amíg egy kétharmados többséggel rendelkező kormánytöbbség tiszteli az alkotmányt (ha változtat is rajta), nem lépi át az intézményi normák által kijelölt határokat és nem megy szembe a demokrácia lényegét jelentő részvétel és versengés elveivel, lehet ugyan nem szeretni, de antidemokratikusnak nem érdemes nevezni (legfeljebb politikai számításból).”

Az elmúlt másfél évben a Fidesz-KDNP kétharmados többsége sok olyan lépést tett, amelyet elegánsnak, önkorlátozónak nem nagyon lehetett gondolni. A minden korábbinál tudatosabb és koncentráltabb hatalmi kormányzás jegyében mind egy szálig elvitték a zsákmányt, ráadásul alkotmányos többségükkel tettek is azért, hogy újabb és újabb zsákmányokra leljenek. Klasszikus kurzusépítés zajlott: hosszú távra bebetonozott szereplőkkel, saját képükre átformált intézményekkel. Ezen döntések többsége – benne az új alkotmánnyal – a határokon belül maradt: a kormánytöbbség élt a kétharmaddal, megtette, amit megtehetett – s amiről a korábbi kormányok az egy kézből irányított kétharmad hiánya miatt nem is álmodhattak. A léc legfeljebb pár alkalommal rezgett: az alkotmánybírósági jogkörök korlátozásánál és a még mandátummal rendelkező bírósági elnök elmozdításakor például egyértelműen a Rubiconon túlra merészkedett a kormány.

De akkor összességében mi a probléma? Miért veszély és nem lehetőség ma - amikor a válság gyors döntéshozatalt igényel - ez a fegyelmezett kétharmados többség? Leginkább a dolog sajátos logikája miatt, ami napról napra egyre élesebben látszik, de amit korábban én - megfontoltabb, kiszámíthatóbb kormányt feltételezve - nem vettem számításba. A kétharmad ugyanis a „mindig van másik” érzetét keltheti abban, aki birtokolja. Ebben a logikában – bármekkora is a baj - állandóan van B-terv, és ezért soha nincs önreflexió. Ha nem megy így, majd megy máshogy. A valóságot kivéve, amelynek a reakcióideje sajnos nem mindig elég gyors, nincs semmi, ami fegyelmezne, ami keretek közé szorítana, ami rákényszerítene a szembenézésre, a korrekcióra. Ha falakba ütköznek, elbontják őket, ha kifutnának az időből, megállítják az órát, ha zavarja őket egy szabály, megváltoztatják. Ráadásul most már egyre gyorsabban szaladnak ebbe az erdőbe, az előttünk álló héten a parlamentben újabb tabuk dőlhetnek meg.

Lehet, hogy megint tévedek, de nem hiszem, hogy mindezzel a magyar demokrácia lenne végveszélyben. Nem vitás, ez a felfogás és működésmód sokat árt a politikai kultúrának, de az ország túl fogja élni ezt is, ahogy sok mindennel megbirkózott már korábban. Az új kormányok – bármilyenek is legyenek - talán még hálásak is lesznek a koncentrált hatalomért, meg persze a sok furcsa precedensért, amelyek alkalmazása ellen hitelesen nehezen ágálhat majd az előbb-utóbb ellenzékbe kerülő Fidesz.

Megint erősen szubjektív leszek: én leginkább a magyar jobboldalt féltem attól, ami történik. Ez a mindenen átgázoló kétharmados rohanás ugyanis leginkább ennek a politikai oldalnak árt. Lehet, hogy a költségvetésnek - és a kormánynak - időlegesen segítenek a nem hagyományos lépések, mégis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy talán jót tett volna a Fidesznek, ha van egy alkotmányos gát (például az AB), amely megóvja a pártot mondjuk attól a botrányos eljárástól, ahogy két lépésben, politikai manipulációk sorozatával államosítja a nyugdíjpénztári megtakarításokat (megismétlem újra: nem a rendszer átalakítása a botrányos, ez védhető álláspont lenne, hanem a módszer, amely elvtelen és hazugságokkal indokolt). Egyre világosabban látszik: ha nem következik be valamilyen politikai korrekció, az ehhez hasonló lépések hosszabb távon „gyurcsányi” méretben hitelteleníthetik el a Fideszt. S miután ehhez egyelőre a párt, a tábor minden politikusa asszisztál, ha ez lesz a helyzet, nem marad senki, aki innen sérülésmentesen mászhatna ki a romok alól.

Márpedig politikai korrekció csak két módon mehet végbe: vezetői felismeréssel vagy belső ellenállással. Előbbi esélyei nem túl jók, utóbbi ma – ha akadnak is messzebbre tekintő politikusok a frakcióban - szinte kizárható. Pedig érdekes a helyzet: néhány nemet mondani képes kormánypárti képviselő bármikor új időszámítást vezethetne be azzal, hogy véget vetne ennek a kétharmados mindenhatóságnak.