HVG Könyvek, 2008

Magyarország műkereskedelemmel és árverésekkel legrégebben foglalkozó cégének, a BÁV ZRt-nek a kereskedelmi vezetője igazi kincsnek nevezi ezt a különleges művet. Olvastán hamar rájövünk, hogy nagyon is az. Sokkal több is van benne, mint ami a címéből ígérkezik. Tartalmának megragadó esztétikai élményt nyújtó rétege az eltűnt mesterművek galériája, amelyben több mint 200 darabot láthatunk a világ legfontosabb, rablók, tolvajok kezére került művészeti alkotásai - festmények, szobrok, egyéb műtárgyak - közül. Ami viszont nemcsak széppé, de igazán izgalmassá, és sokak számára felfedezés értékűvé teszi, hogy e könyv főszereplői, a műkincsek a befektetési eszközök fontos és erőteljesen növekvő gazdasági jelentőségű osztályát alkotják. Igen érdekes és tanulságos párhuzam vonható a befektetési eszközül szolgáló műkincsek, valamint az ilyen céllal vásárolt részvények között.

Tudjuk, hogy a bekövetkezhető értékváltozás tekintetében mik a különbségek egy blue chip és egy kevéssé ismert vagy elismert cég részvénye, továbbá az e két véglet között elhelyezkedő cégek részvényei között. Hasonló rétegződést találhatunk az értékük alakulásának vonatkozásában a műkincsek terén is - azzal a különbséggel, hogy közöttük a „blue chipek” nagyrészt mindig is azok maradnak. Ugyanakkor a magas kockázatú, és a nagy nyereség elérésének esélyét is magában hordozó részvény befektetésnek is megvan az analógiája a műkincsek körében. Jellemzően ide tartoznak az induló művészek és az új irányzatok. Kiemelkedő példaként említhető ehhez, hogy Van Gogh egész életében egyetlen képet adott el, de sorolhatnánk sok más között az impresszionisták nagyjait.

Befektetési eszközként /sors/döntő különbség viszont műkincsek és részvények között, hogy a részvény lényegében „arctalan”, azaz csereszabatos, vagyis az egyik és a másik között e tekintetben legfeljebb a fundamentális elemzés eredménye, vagy a piacon éppen uralkodó kereslet tesz különbséget. A részvénykínálat ezért a bóvlitól a blue chipig minden kategóriában bármikor bővülhet. Ezzel szemben, a művészettörténet lezáródott korszakaiból, és már nem élő művészeitől származó alkotások kínálata legfeljebb csak kivételesen, kis mértékben bővül, ha előkerülnek kallódó darabok, vagy piacra kerülnek gyűjtemények addig elzárt kincsei. Új Michelangelo-, Cézanne-, Kandinszkij- vagy Renoir-alkotás már nem születik.

Eddig is tudtuk, hogy létezik a műkincslopás -és a lopott műkincsekkel folytatott kereskedelem iparága - arra viszont a legtöbben ebből a könyvből döbbenhetünk rá, hogy mekkora pénz van ebben. A fülszöveg bemutatja a londoni székhelyű Art Loss Register (ALR) elnevezésű szervezetet, amely listát vezet az ellopott műtárgyakról, és azon már több mint 17 ezer tétel szerepel. Elnökének bevezetője elmondja, hogy a műkincslopás korunkban soha nem látott méreteket öltött. Utal arra is, hogy milyen erőfeszítések vannak mindennek a visszaszorítására, ám nem valószínű, hogy ezek a közeljövőben elérnék a céljukat. E könyvet olvasva ezt meg is értjük - bár elfogadhatatlan -, hiszen ahol ekkorák a tétek, a bűnözéssel elérhető hasznok, ott mindig lesznek próbálkozók, s ebben az alkonyzónában működő, abból óriási hasznot húzó orgazdák.

Webbnek ez a műve a tényfeltárás remeke.

Olvashatjuk: újságíróként a fő érdeklődéi területe a műkincsek és a műkereskedelem világa, s e könyvének anyagát a frontvonalban, elsősorban London és New York galériáiban, valamint műkincslopással foglalkozó nyomozóktól és tisztviselőktől gyűjtötte össze. Megismerhetjük belőle ennek az alkonyzónának a működését, sok híres ügyét, esetét, jellegzetes szereplőit. A részletes leírásaiból kibontakozó történetek élettelibbek és izgalmasabbak a nagy krimisorozatok legjobb epizódjainál. A Művészet és bűnözés c. fejezetből pl. megtudhatjuk, hogy Argentínában a 1976-83 között uralkodó junta zsoldosai engedélyt kaptak az ország kulturális intézményeinek fosztogatására, az ebből induló történetek pedig szinte körbe visznek a világon. Nagyívű fejezet szól a nácik fosztogatásairól, és a rablott kincsek utóéletéről. Egy másik, amelynek sokatmondó címe „Fogyatkozó múlt”, az Iraki Nemzeti Múzeum 2003-as kifosztásával indul. Részletes áttekintés szól a Seuso-ezüstkincs magyar vonatkozású, lezáratlan krimijéről is.

A többit tessék elolvasni. Érdemes. A BÁV igen jól választott, amikor támogatta a magyar kiadását.