Ma a hatalom az uralom szimbolikus eszközeit olyan kifinomultan tudja alkalmazni, hogy - az előző rendszerektől eltérően – hatalma fenntartásához és növeléséhez már nincs szüksége a közvetlen erõszakra. Tökéletesen elég számára a lélek megszállása.

A demokratikus formák érvényre juttatását hosszabb távon és kifinomultabb eszközökkel lehet igazán megakadályozni. Ebben a változatban a hibás képeket is sokkal nehezebb felismerni, mert a szerkezet lényege – természetébõl adódóan – a rejtõzködés, a direkt formák kínos kerülése. itt a hibás kép a tökéletes kép sajátosságait ölti magára. a hiba benne hajszálnyi, s valójában a képbõl magából szinte ki sem mutatható. itt a hibát az ilyen képeket kritikátlanul fogyasztóknál a hatásban lehet tetten érni. a fogyasztók képtelenségében a képességre. ezután már jöhet a “szép új világ”, amikor a csupán nézõvé – leselkedõvé – vált homo sapiens már hajlandó saját magát, saját szükségleteit egy külsõ – sokszor ismeretlen, távoli – érdeknek megfelelõen manipulálni. Önként írja be a hibás képet tudata mélyére, s már csak azokban képes önmagára ismerni. elindulhat az alattomos kis üzenetek cseréje. beépülhet a tudatba a képtelenség.

tegyük fel ezek után a költõi kérdést: de lehet-e valójában hibátlan képet alkotni? nem lehet. mûködtetni lehet viszont egy olyan társadalmi gyakorlatot, amelynek lényege a képek hibás elemeinek állandó feltárása, kijavítása. ez a párbeszéd. a párbeszéd a hibátlan kép folyamatos reinkarnációja. a párbeszéd megakadályozása a hibás kép koreográfiájához tartozik. a hibás kép koreográfiája halálkoreográfia. ceterum censeo: óvakodjunk a hibás képektõl, nemcsak a megfelelõ élettõl, de a megfelelõ haláltól is megfoszt bennünket.

“mert aki hamis isteneknek szolgál…”

a hibás kép kimutatása, feltárása, feloldása, maga a mûvelet, a szemrevételezés csapdákat rejt magában. az optikai csalódások kifinomult formái alakultak ki századunkban. a tömegtájékoztatási eszközök túlméretezett fejlesztése, az élet minden területét átszövõ gyarapodása a kritikai képesség egyre jelentõsebb feladását eredményezte. ilyen értelemben is igaza lehet mcluhannek, az eszköz így is üzenet. az üzenet feladásának az üzenete.

talán játékmodellekkel – mint a fenti nyelvi játék – közelebb tudnánk férkõzni a hibás képhez. fel tudnánk oldani, ha nem félnénk az infantilizálódott játék (ami maga is hibás kép eredetû) képzavaraitól s eluralkodó játék-kép-telenségünktõl.

Így nem marad más, mint a biztonsági játék, a kis lépések taktikája, az analízis. a képet annak a társadalmi használatából közelíthetjük meg a legszerencsésebben, így a hibás képet is. természetesen így a hibás kép kifejezést a szó elsõ és eredeti értelmében használom, függetlenül attól a lehetõségtõl, hogy a mûvészi alkotásban a hibás kép lehet metafora is. bár abban az esetben is érdemes talán a metafora=“hibás” kép megkülönböztetést tenni.

Értelmezésemben tehát a hiba emberi gyöngeségbõl eredõ tökéletlenség, ügyetlenségbõl származó baklövés, tudatosan létrehozott rendellenesség (terjedhet egészen a szabotázsig), a valóság félreismerésébõl eredõ tévedés. a képet mint sokféle jelentésû kifejezést nehéz ilyen egyszerûen meghatározni. a kezelhetõség kedvéért mégis érdemes ezt a jelenséget legalább vázlatosan bemutatni.

a kép sokféle jelentésû kifejezés és egy szerteágazó szóképzési és szóösszetétel-rendszer alaptagja. eredetileg valamely dolog mása, azaz hozzá hasonló ábrázolása. sajátossága az eredetire való ráismerhetõség. röviden érdemes itt utalni arra, hogy a kép eredetileg képmás, a vallások istenfogalmának legfõbb tartozéka. mivel istent a földön senki sem látta, láthatta, így csak képmásaiban ismerhetõ meg. a próféták “látni” vágyása egészen különleges híradás a történelembõl a kép (ebben az esetben isten arca) utáni vágyról. mintha ez a vágyakozás lenne a gyökere a történelemben egyre fokozódó és tömegessé váló kép(ek) utáni vágyakozásnak. mivel az eredeti vágy (isten képének látása) feloldhatatlan – egyetlen “kivétel” mózes, õ “jahve képét nézi” (számok könyve 12,8) –, a látás helyett valami mást kellett adni. a látást be kellett helyettesíteni a hittel. a kép közvetlen látása helyettesítõdött a kép (közvetített) hittel való látásával.

Úgy is mondhatjuk, hogy a hit a történelem elsõ közvetítõ csatornája. a próféták (a szerkesztõk) hatalmának a záloga, hogy azt hirdették, hogy csak ezen a csatornán közelíthetõ meg akép. természetesen ez a kép kisajátításának a pillanata. létrejön a “hadiállapot” a közvetítõk, valamint a közvetítõk és a befogadók között is. a próféták ostorozzák a népeket, akik balgán azt hiszik, hogy saját maguk is saját bálványaikkal közel tudnak kerülni aképhez. jeremiás és ezékiel szerint ezek süketek és vakok, hiszen “szemeik vannak, de semmit sem látnak, füleik vannak, de semmit sem hallanak”. legalábbis azt nem látják és hallják, amit a próféták szerint látniuk és hallaniuk kellene.

a képfelmutatás joga tehát csak egyeseké, másoknak csak az így felmutatott kép befogadásához van joguk. nem véletlen, hogy amikor a közvetítõk (próféták) között kitör a háború, ez a két szó, kép és mutatás vonódik össze, és az egymást képmutatóknak (hamis képet mutatók) nevezõk között folyik a harc. a tét a közvetítés (szerkesztés) joga. a képmutató a köznyelvben az, aki meg akarja menteni a látszatot, nemes érzéseket színlel, szemtõl szemben másnak mutatkozik, mint egyébkor. mégsem véletlen, hogy krisztus, aki isten fiának vallja magát (s ebben az értelemben az új közvetítés, az új szövetség jogáért küzd), azokat nevezi képmutatóknak, akik látszólag istenért cselekszenek, valójában azonban saját hasznukat keresik. krisztus a képmutatókra az arám hanefa (istentelen) kifejezést használta. tehát képmutató az, aki isten képe helyett saját képét keresi és mutatja fel. ebben az értelemben a képmutató kétszeres kisajátító, nemcsak akép közvetítésének a jogát sajátította ki, hanem az eredetiképet saját képével cserélte fel.

a próféták háborúja azonban sohasem tart sokáig, vagy keresztre feszítéssel, vagy kiegyezéssel végzõdik, hogy az így “helyreállt rendben” meghirdethessék a keresztes háborút a bálványimádók ellen. azok ellen, akik – mint már említettem – azt hiszik, hogy nincs szükségük közvetítõkre, azt hiszik, hogy ismerik az egy igaz istent (annak igazi képét) és a hozzá vezetõ utat. aképhez tehát a zsidó–keresztény kultúrában két alapvetõ bûn kapcsolódott: a képmutatás és a bálványozás.

ez a kapcsolat ráadásul “osztály jelleget” is öltött. míg a képmutatás fõleg az “írástudók árulása”, addig a bálványimádás a dolgozó népé.

Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a fõbûnné a bálványimádás vált. tertullianus, a legtermékenyebb ókori egyházi szerzõ de idolatria (a bálványimádásról) címû mûvében így ostorozza a hívõket: “az emberi nem legfõbb vétke, a század legnagyobb bûne, az ítélkezés minden oka a bálványozás. mert bizony minden egyes vétségnek megvan a maga jellegzetessége, és az ítélkezés folyamán a saját nevével lehet megszerezni, a bálványozás bûnével azonban nem így van: bálványimádó valaki? az egyúttal gyilkos is. kit ölt meg? – kérdezed. nos, nem egy idegent, nem az ellenséget, hanem saját magát. hogyan tudta tõrbe csalni? a tévelygésével. az isten megbántásával. de ugyanígy megtalálod benne a házasságtörést is meg a fajtalankodást is. mert aki hamis isteneknek szolgál, az kétségkívül megcsalja az igazságot, és így belemerül a fajtalanságba is… az ilyen üdvösségpusztító bûnök után valamilyen úton-módon aztán a többi bûnök is a bálványozás állapotát fejezik ki…”

Így a bálványimádás ellen harcolva el lehetett vezetni a népet az egy igaz istenhez. majd annak egyetlen vagy néhány kiválasztott prófétája kelthette a bûntudatot a bálványimádás állandó kísértésében tévelygõ népben. Így vált történelmileg folyamatosan szövetségessé a képkisajátítás és a bûntudatkeltés. Úgy tûnik, hogy ennek a két szimbolikus uralmi eszköznek a mûködtetése a szükséges elegendõ az antidemokratikus hatalom gyakorlatához. ezekben a struktúrákban nem is volt még fõpap vagy fõpolitikus, aki valamilyen szinten nem élt volna ezekkel az eszközökkel. s “reformáció”, “ellenreformáció” történelmi párharcában állandóan visszatérõ elemmé vált akép értelmezése: képfelmutatástól képrombolásig. feltételezhetjük, hogy ezeknek a “háborúknak” a mélyén egy alapvetõ mozgás munkál: a kép tör benne a legfõbb történelmi közvetítõ eszköz, a legfõbb történelmi csereeszköz szerepre.

ennek a hipotézisnek a végiggondolása szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. egy hasonlóságra azonban érdemes felfigyelni. a james mill- kivonatok közé írt jegyzetekben marx vizsgálja a pénzt mint a csere közvetítõjét. a pénzt mint a külsõvé-idegenné vált tulajdont. azt, hogy hogyan válik a közvetítõ tevékenység, az emberi, társadalmi aktus a pénznek a tulajdonságává. majd így folytatja: “ezen az idegen közvetítõn át – ahelyett hogy maga az ember lenne az ember számára a közvetítõ – az ember a maga tevékenységét, a maga viszonyát másokhoz egy tõle és tõlük független hatalomnak tekinti… az ember tehát annál szegényebb lesz mint ember, azaz ettõl a közvetítõtõl elválasztva, minél gazdagabb lesz ez a közvetítõ.”

ha nem félünk az erõltetett hasonlóságoktól, itt már föltehetjük a kérdést: milyen közvetítõ a kép? marx a hanefa a pénz közvetítõ szerepét (talán nem véletlenül) a következõ képpel érzékeltette: “krisztus eredetileg képviseli: 1. az embereket isten elõtt, 2. istent az emberek számára, 3. az embereket az embernek. Így a pénz eredetileg fogalma szerint képviseli: 1. a magántulajdont a magántulajdon számára, 2. a társadalmat a magántulajdon számára, 3. a magántulajdont a társadalom számára. de krisztus a külsõvé-idegenné vált isten és a külsõvé-idegenné vált ember. krisztusnak már csak annyiban van értéke, amennyiben õ istent, az embernek már csak annyiban van értéke, amennyiben õ krisztust képviseli. ugyanígy van a pénzzel.”

de hogy van a képpel?

hogy van egy olyan korban, amikor a legfõbb nyersanyaggá válik a kép sejtje, az információ? minden felelet arra a következõ kérdésre ad választ: akép-telenséghez vagy a képtelenséghez közeledünk?

(1984)