Kicsit várni kellett az igazgató ajtaja előtt, a folyosón. Az öreg pedellus úgy állt mellette, mint egy börtönőr. Elvétve egy-egy gyerek futott arra, különböző osztályokból; a kisebbek ámult félénkséggel néztek rá, a nagyobbak úgy tettek, mintha nem látnák.

 

Marcinak az a szó jutott az eszébe, hogy vesszőfutás. Csak úgy kibukkant a szó az agyából, a sok elraktározott szó közül és makacsul csüngve maradt a tudatában, mint a bojtorján. Vesszőt futok, ez a vesszőfutás, hangzott hang nélkül a tudatában. Egy időre más nem is volt benne, csak nagy üresség, hideg, tompa érzés. Aztán egyes szakadozott képek merültek fel: az apja, amint szomorúan intett neki, amikor iskolába menet elbúcsúzott tőle, az anyja álmatlanságtól, sírástól vörös szeme. Ez fájt. Összerázkódott és hevesen zúdultak rá a gondolatok. Nem összefüggően, egymásba kapcsolódva, inkább csak képek formájában, s a képeknek furcsa, éles körvonalai voltak, minden részletük pontosan kirajzolódott, mint azoké a rajzolt képeké, amiket valami kiállításon látott. És ezeknek a képeknek ugyanolyan hideg volt a levegőjük, mint az az érzés, ami a szívében fagyoskodott. Az igazgató tünt föl előtte, ahogyan először látta, mikor az apja beiratta az iskolába: magas, hajlott hátú, szürkülő szakállú öreg ember, barátságos hangon beszél az apjával.

 

Neki megsimítja a fejét és azt mondja: aztán jó diák légy ám! Hogy ugrott át ez a kép egyszerre Grátz Janira, a vastag, tagbaszakadt mészáros-fira? Az első találkozáskor már nem szerették egymást, Jani hangos beszédű durva gyerek volt, csunya, goromba szavakkal beszélt és szerette némettel keverni a szavait, mert nem tudott egészen jól magyarul. Ő pedig érzékeny gyerek volt, félt a gorombaságtól, kerülte Janit, ahogy csak lehetett. Egyszer összeakaszkodtak, mert Jani meg akarta verni a beteges kis Dulánszky-gyereket s ő közbelépett erélyesen, mire Jani gyáván odébb állott. Azóta gyűlölte őt és minduntalan bele akart kötni; alig tudott kitérni előle. És ő most itt áll az igazgató ajtaja előtt, a Jani piros tintája miatt.

 

- Nem igaz, nem vagyok tolvaj! - hördült fel benne a néma kiáltás, ahogy a szeme elé tünt az a kis pirostintás üveg, amely a tornaterem öltözőjének sarkában állt a földön. Hát igen. Ő felkapta és a zsebébe tette, az igaz. De ez nem volt lopás. Azt hitte, az előző osztályból felejtette itt valaki. Gazdátlan jószág, így is, úgy is lába kél. Nem látta, hogy a címkéjén oda van írva apró betűkkel a Jani neve. És különben is, hogy volna ez lopás? A gyerekek elcsentek egymástól minden képzelhetőt, ceruzát, tollat, rajzszöget, ami a kezük ügyébe akadt és ezt senki se tekintette lopásnak, tisztességtelen cselekedetnek. Nem is mentek miatta panaszra a tanárhoz, csak a Jani ment árulkodni, elmondta a dolgot a tornatanárnak. Ő nem is tudta, miért állítja őket sorba a tanár az óra végén, mikor már fel voltak öltözve. Mikor meghallotta, hogy motozás lesz, rettenetesen megijedt, elsápadt, sírni kezdett, mire a tornatanár odaállt elébe és azt mondta neki:

- Ide azzal a tintásüveggel!

 

Aztán rá se nézett, Grátz Janit hívta magával és ment egyenesen az igazgatóhoz panaszt tenni. Őt pedig körülvették a fiúk: Hogy lehettél olyan szamár? Én inkább lenyeltem volna azt a vacak kis üveget, mondta az egyik. Ha neked volnék, felpofoznám ezt a Janit, mondta a másik. Az osztály első eminense, a Vili pedig félénken ezt kérdezte: mi lesz most? kicsapnak?

 

Marci mélyen el volt keseredve. Úgy érezte, szörnyű igazságtalanság történik rajta. Most már elrendeződve sorakoztak a gondolatai, egymásba kapcsolódtak, egész kis védőbeszéd alakult ki benne. Igen, ezt fogja mondani az igazgatónak.

- Nem igaz, nem vagyok tolvaj. Tisztességes fiú vagyok. Én nem loptam. Arra a piros tintára nem volt szükségem. Van nekem piros tintám, különb is, cinóber, nem olyan csunya kármin, mint a Janié. Hogy a zsebembe tettem, az csak tréfa volt, akármelyik más fiú is megtette volna. Ha tudom, hogy ez a Jani ilyen nagy komédiát csinál belőle, azonnal visszaadom neki. Nekem is elcsórták a mult hónapban s bicskámat, még se szóltam senkinek, pedig az jó kis bicska volt. Csak figyeltem és mikor megláttam, hogy a Nagy Sanyi azzal eszi a tízórai szalonnáját, akkor sem szóltam, csak vártam az alkalomra, mikor ügyesen visszalophattam a saját bicskámat. Az más, kérem igazgató úr, ha valaki könyvet csór el, mint tavaly a Váli Imre, az kérem már lopás, ilyet mi nem teszünk. A Janinak is, ha tisztességes fiú volna, az lett volna a dolga, hogy visszalopja a tintásüvegét.

 

Tisztességes diákgyerek ezt tette volna, tessék nekem elhinni, igazgató úr. Nem csinálni ilyen patáliát, egy rongyos kis üveg miatt, amiben kármin tinta van. Hogy két nap óta úgy bánnak velem, mint valami gonosztevővel, az osztályfőnök úr még az apámat is becitálta a tanáriba és úgy beszélt rólam, mint egy tolvajról. És Jávorka tanár úr velem olvastatta fel az Első Lopás elejét. Nem érdemeltem, hogy így megszégyenítsenek. Nem vagyok én tolvaj, igazgató úr kérem.

 

Szinte könnyebben érezte magát. Igen, ezt fogja az igazgató úrnak elmondani, szépen, okosan, meghatóan, ahogy az a nagy fiú; már el is felejtette a nevét, a Ráchel siralmát szavalta az önképzőkörben mikor a kis diákoknak is szabad volt bemenni. Az igazgató úr jó ember, meg fogja őt érteni, igazat ad neki, talán még be is hivatja a Janit és jól leszidja. Nem lesz semmi baj és az apja se fog olyan szomorúan nézni rá.

 

Ekkor csengettek az igazgatói irodából Az öreg pedellus igazított egyet magán s azt mondta:

 

- Menjünk.

 

Benyitott, Marci ment utána A pedellus katonásan jelentette, mint egy börtönőr.

 

- Alássan jelentem igazgató úrnak, ide vezettem Lelkes Márton diákot.

 

Az igazgató az álló íróasztalnál írt valamit, fel se nézett, csak úgy mondta:

- Jól van, elmehet.

 

A pedellus kiment. Marci úgy érezte, mintha elvesztett volna valami támasztékot. Kis könnyű szédülés vett rajta erőt. Körülnézett az irodában, a régi rideg képek és bútorok között és akkor vette észre az osztályfőnökét Seheffer tanárt, aki barátságtalanul, csaknem gúnyos tekintettel nézett rá. Ezt a tanárát nem szerette. Nem volt vele soha semmi baja, ő volt a legjobb latinista az osztályban, nem tudta volna megmondani miért, de Scheffer tanárt nem szerette. A szívére ráült az az előbbi hideg érzés, mintha kihűlt volna benne valami. És mintha kipárolgott volna belőle az előbbi védőbeszéd, nem volt a fejében egyetlen gondolat.

 

Állt az igazgató előtt és várt, merev tartással, konokul összehúzott szájjal. Az öreg úr végre letette a tollat, felemelte a fejét és amikor ránézett Marcira, a szemében nem volt sem rosszindulat, sem harag. Inkább szomorúság. Egy pillanatig nézte a fiút, aztán ezt mondta:

 

- Et tu mi fili, Brute! Marciban fellobbant a kép, ahogy ő elgondolta, mikor arról olvasott, hogy a többi gyilkosok közt fogadott fia, Brutus is ráemelte a tőrt Julius Cézárra, aki akkor ezeket a latin szavakat mondta. De hiszen ő nem gyilkos, ő nem tett semmi rosszat, mért mondanak neki ilyet? Most már végkép megfagyott a belseje, nem volt benne más, mint halálos elszántság. Az elítélt érezhet így, akasztófa előtt.

 

- Mondd el hát fiam, szépen, becsületesen, hogy volt, mint volt, mit csináltál, mért csináltad?

 

Marciba befagyott a szó, ha akart volna, se tudott volna semmit mondani. Állt makacsul, mintha meg lett volna igézve, valami kényszerítette, hogy merően a szemébe nézzen az igazgatónak.

 

- Nem felelsz? Mért nem beszélsz? - mondta emeltebb hangon, de még mindig nem haragosan az igazgató.

 

Marci csak állt, mintha fából lett volna. Szédülést érzett, azt hitte, el fog esni.

Az igazgató közelebb lépett hozzá.

 

- Mondd meg már, fiam, mért hallgatsz így? Mért nem beszélsz velem őszintén? Nem akarok én neked rosszat, nem kell félned. Csak könnyebbítesz a helyzeteden...

Marci most már úgy állt ott, mintha minden rajta kívül lett volna. S neki nem lenne az egészhez semmi köze. Az igazgató arcán észrevett egy szemölcsöt, a bal szeme mellett, a halántéka alatt. Ezt nézte, nem tudta róla levenni a szemét.

- De hát megnémultál? Mért nem szólsz? - kiáltott most már ingerült hangon az igazgató.

 

Marci most sem felelt.

 

- Elloptad ezt a tintásüveget? - kérdezte az igazgató haragosan.

Marci erre szólalt meg először. Konokul hátravetette a fejét és ellenséges hangon felelt:

 

- Elloptam.

 

- Mért loptad el?

 

- Nem tudom.

 

- Nem tudod, az szép dolog. Okos beszéd egy ilyen jó tanulótól. Szükséged volt rá?

 

- Nem.

 

- Volt piros tintád?

 

- Volt.

 

- Hát akkor mért loptad el?

 

- Nem tudom.

 

- Tudod, hogy nem szabad ahhoz nyúlni, ami a másé?

 

- Tudom.

 

- Tudod, hogy aki lop, az tolvaj.

 

- Nem vagyok tolvaj, - fakadt ki Marci.

 

Az osztályfőnök odaszólt az ablak mellől, ahonnan némán nézte a jelenetet.

- Milyen önérzetes.

 

Az igazgató rápillantott, mire elhallgatott.

- Hol szedted ezt a makacsságot? - mondta az igazgató. - Te eddig jó fiú voltál, soha nem volt ellened kifogás. Eszes fiú vagy, a legjobb tanuló. Bíztunk benned, azt hittük, büszkesége leszel az iskolának. És most szégyent hozol rá. A mi iskolánkban nem szokás lopni. A mi iskolánkba tisztességes gyerekek járnak. Te meg loptál. Elkezdted egy tintásüvegen, mit lehet tudni, hol fogod folytatni. És most itt állsz, konokul, mint egy fatuskó. Mit csináljunk veled?

 

Marciban megindult valami, amiből sírás lehetett volna, de útközben mintha megfagyott volna. Csak nézte mereven az igazgató szemölcsét. Az igazgató az osztályfőnökhöz fordult:

 

- Ilyen makacs szokott lenni ez a gyerek?

 

- Eddig még sohasem vettem észre, - felelt az osztályfőnök. - Nem értem. Úgy áll itt, mintha itt se lenne. Még a dugóhúzó is beletörik, ha az ember egy szót akar kihúzni belőle. Harminc éve vagyok tanár, de ilyet még nem láttam.

- Nem értem a viselkedését. Ez nem csupa makacsság. Ez valami más, ebben e gyerekben történik valami. De nem tudom mi.

 

Úgy beszéltek, mintha távollevőről beszéltek volna. Megint Marcihoz fordult az igazgató.

 

- Az Isten áldjon meg, beszélj hát már valamit. Védelmezd magad, mondd meg, miért tetted? Micsoda ördög sugallta, hogy elvedd azt a tintásüveget?

Marcinak egészen üres volt a feje. Nem tudta megmondani, miért tette, nem tudta védelmezni magát. Nem volt semminemű gondolata. Mozdulatlanul állt, a torkában mintha benne akadt volna valami. Kénytelen volt köhinteni egyet.

Az igazgató már únta a dolgot. Látta, hogy nem megy semmire ezzel a gyerekkel. Ezt mondta neki:

 

- Csak magadnak ártasz ezzel a magatartásoddal. Annál súlyosabb lesz a büntetésed. Délután négykor a konferencia fogja megállapítani, most elmehetsz. Délután négykor légy itt. Megértetted?

 

- Meg, - mondta Marci halkan. Meghajolt, egyet az igazgató, egyet az osztályfőnök előtt és kiment, merev léptekkel, mint egy alvajáró. Vigyáznia kellett, hogy el ne dőljön, mert nagy szédülést érzett.

 

Az utcára érve kissé kitisztult a feje, biztosan érezte, hogy elveszett ember, ki fogják csapni. Maga is hitte, hogy megérdemli. Tudta, hogy ostobán viselkedett, ahogy nem lett volna szabad. Természetes, hogy ezután megátalkodott, makacs gyereknek tartják, közönséges tolvajnak.

Nem csapták ki.

 

A konferencián, az egész tanári kar előtt hirdette ki az igazgató az ítéletet. Marci sápadtan, összeszorított ajakkal állt a hosszú asztal előtt. Nem látott mást, csak azt, hogy a számtantanár egy papiros fölé hajol és furcsa figurákat rajzol rá. Később is, ha erre gondolt, csak ez jutott az eszébe az egész jelenetből. Az igazgató szavai úgy hangzottak fülébe, mintha valami pincéből jöttek volna. Nagy messzeségből, ahonnan nem tudnak egészen az agyához ütődni. Megint az az érzése volt, mintha kívülről látná az egészet és a maga személyével nem volna benne.

 

Az igazgató nem csinált nagy ceremóniát. Egész röviden elmondta az esetet, mondott valamit arról, hogy kicsinyeknek látszó bűnös tettek is végzetes hatással lehetnek a gyermeki lélekre, ezért szükséges a büntetésnek azonnal lesujtani, aztán felolvasta a tanári kar egyhangúlag hozott ítéletét, amelyben volt becsukás, dorgálás, de nem volt kicsapás. A végén figyelmeztette Marcit, hogy viselkedjék jól, mert most már különösen szemmel fogják tartani s a legkisebb fegyelemsértés esetén is kicsapják. Marci meghajolt, megköszönte és kiment.

 

Nem érzett örömet, még megkönnyebbülést sem, csak mintha feloldódott volna benne valami. Mire az utcára ért, már nem volt benne az a jeges, megkövült érzés, amely minduntalan szédülésbe ment át. A teste is mintha kezdte volna visszanyerni rugalmasságát, a lába nem lépkedett már olyan mereven, mint azelőtt. Az iskola melletti mellékutcába tért s kivett egy papírdarabot a zsebéből, széttépte és elszórta a szélbe. Az a levél volt, melyet az édesanyjának írt ebéd után, titokban, búcsúzóul. Mert el volt szánva, hogy ha kicsapják, beleugrik a Dunába.

Odahaza az anyja nem kérdezett semmit, csak nézett rá aggódva. Marci ezt mondta:

 

- Nem csaptak ki.

 

Az anyja sírvafakadt, magához szorította a fiút és így mondta:

- Édes kis fiam, mit csináltál? Soha ne csinálj ilyet többé.

 

Ekkor olvadt fel Marci. Az eset eleje óta először buggyant ki a szeméből a könny. Átölelte anyját és zokogott. Először érezte tudatosan, hogy ők összetartoznak, mint egy testnek részei. Ez a sírás mintha felolvasztotta volna, most megint annak érezte magát, ami azelőtt volt, rendes, egészséges, tiszta gyereknek.

 

- Most pedig menj, fiam és tanuld rendesen a leckédet. Igyekezzél a hibádat jóvá tenni, - mondta aztán az anyja.

 

Megnyugodva ült tanulóasztalához. Azt hitte, most már vége az egész ügynek. Az apjától nem félt, hogy mi lesz, ha hazajön. Tudta, hogy az a szelíd ember nem fogja bántani. Csakhamar úgy belemelegedett a történelem tanulásába, mintha semmi sem történt volna. Könnyen ment a tanulás, kedvvel csinálta.

 

Ijedten ütötte fel a fejét a könyvből, mikor a másik szobából beszédet hallott. Az anyja és az osztályfőnök hangját. Hát az ellensége ide is eljött, biztosan azért, hogy felbiztassa a szüleit! Sose lesz már vége ennek a kínzásnak? Mély keserűséggel a szívében figyelt.

 

Észrevette, hogy mind a ketten zavarban vannak, az anyja is, az osztályfőnök is. Az anyja udvariaskodott, hellyel kínálgatta a tanárt, ez meg visszaudvariaskodott, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért. Mikor végre leültek, a tanár kezdett beszélni:

 

- Ne tessék alkalmatlankodásnak venni, nagyságos asszonyom, de okvetlenül szükségesnek láttam, hogy eljöjjek bizonyos dolgokat megbeszélni.

- A fiamról? - kérdezte ijedten az anya.

 

- Igen róla. Természetesen.

 

- Parancsoljon, tanár úr.

 

- Hát kérem, méltóztatik tudni, történt bizonyos dolog, nem akarom részletezni. Na ne tessék félni, a dolog el van intézve. A fiú megkapta büntetését, elég szigorúak voltunk, mert kérem példát akartunk statuálni. Meg akartuk mutatni, hogy kitünő tanuló is, ha rosszat tesz, épúgy megkapja a magáét, mint egy bukonc. Ezzel a dolog, mondom, el van intézve, ne essék róla több szó.

 

Marci elkezdett csodálkozni. Ő azt hitte, nagyon enyhe ítéletet kapott, de most kiderül, hogy az ítélet szigorú. De még jobban csodálkozott azon, hogy az osztályfőnök szavaiból s még inkább a hangjából valami jóindulatot érzett ki.

Ezt nem várta.

 

- Amiről beszélni akarok nagyságos asszonyommal - folytatta a tanár -, az a dolognak más oldala. Az a magatartás, melyet a fiú az igazgató úr előtt tanusított.

- Hát mit csinált ott a fiam? - kérdezte félénken az anya. - Dacos volt?

 

- Nem a dacos szót használnám. Tulajdonképpen nem volt dacos. Inkább zárkózott. Nem szólt, nem védekezett, nem fakadt sírva, ahogy ilyenkor a gyerekek szoktak. Alig lehetett belőle egy-egy szót kicsikarni. Mintha meg lett volna fagyva. Ez nagyon nagy szeget ütött a fejembe, az igazgató úréba is. Hosszasan beszéltünk róla, de nem tudtuk az egész magatartását megérteni. Nem fért össze azzal a képpel, melyet a gyerekről eddig alkottam magamnak, harmadévi tanítás alatt. Mert tetszik tudni, a Marci gyerek a legkedvesebb tanítványom. Egyik gyereket se szeretem úgy, mint őt. Ő ezt talán nem is tudja, mert méltóztatik tudni, nekem kissé rideg a modorom, ezen nem bírok segíteni.

 

Marci álmélkodva hallgatta ezeket a szavakat, hogy őt az osztályfőnök szereti.

 

- Kicsit haragudtam is a fiúra, nem annyira azért, amit tett, hiszen ilyen kis ballépés könnyen előfordul a fiúknál ebben a korban. Ezt jól tudom. Inkább azért, hogy mért állott olyan mereven, mért nem védi magát, mért nem mond valamit, amiből látni lehetne, hogy nem valami rossz fiú. Talán kifejezést is adtam bosszúságomnak, most utólag sajnálom. Tetszik tudni, néha elragad az indulat. Tessék megmondani, nagyságos asszonyom, odahaza is olyan megátalkodott ez a gyerek, ha valami rossz fát tesz a tűzre?

 

- Soha, tanár úr. Olyan puha gyerek az, hogy szinte ezért féltem.

 

- Ez az, - mondta a tanár. - Valami különös oknak kellett dolgozni benne. Ezt az okot szeretném megismerni.

 

- Ezt csak Marcitól magától lehetne megtudni. Behívjam?

 

Marci sírva jött be, de ez nem volt rossz sírás. Inkább jó sírás volt, nagy felengedés. Kitisztult benne valami tőle, mintha a könnyei arra valók lettek volna, hogy kimossanak belőle valamit, az osztályfőnök elleni rosszindulatot.

 

Az osztályfőnök magához vonta. Nem a szokott rideg modorában, hanem barátságosan szólt:

 

- Gyere, fiam, mondd el nekem bizalmasan, mért viselkedtél úgy az igazgató úr előtt?

Marci sokáig nem tudott felelni a sírástól. Aztán is csak nagynehezen, szakadozva jött ki belőle a szó.

 

- Én azt akkor magam sem tudtam. Muszáj volt így viselkedni, nem tudtam máskép. Tanár úr kérem, most már tudom, én akkor meg akartam halni. Azt hittem, meg kell halni.

 

A tanár és az anya összenéztek, egy kis ijedtséggel a szemükben.

- Csacsi vagy, fiam. Ilyenért még nem kell meghalni, - mondta a tanár, megsimogatva a zokogó fiú fejét.

 

- Én azt hittem - vallott tovább Marci -, hogy engem az igazgató úr gyűlöl és megvet és a tanár úr is gyűlöl és megvet. Pedig én tudom, hogy nem vagyok rossz, csak szerencsétlen.

 

- Hát ezt rosszul hitted. Kis csacsi vagy. Hogy hihetted, hogy mi gyűlölünk?

- Most már tudom. Akkor azt hittem és meg akartam halni.

Marcit ekkor kiküldték a szobából, hadd sírja ki magát egyedül.

 

Az osztályfőnök nagyon komolyan mondta az anyának:

 

- Nehéz mesterség ez, szülőnek lenni, tanárnak lenni. Soha nem ismerhetjük még a saját gyerekünket se. Ki tudja, nem valami szörnyű tragédiát kerültünk-e ki ezzel a gyerekkel. Mindenesetre nagyon óvatosan kell vele bánni. Ezt ajánlom nagyságos asszonyéknak is. A gyerekben, úgy látszik, komplikált lelki élet ébredezik.

 

Marci ezalatt kisírta magát. Ismét a könyve fölé hajolt, de nem tudott odafigyelni. Olyan boldognak érezte magát, mint még soha életében.

<!-- document.write('<!-- Medián WebAudit Magyar Elektronikus Könyvtár EPA 1/2 --><img src="http://audit.median.hu/cgi-bin/track.cgi?uc=11393035043516&dc=1&ui='+same+' " width="1" height="1">'); //-->